Fajtatiszta tengerimalacok

A tengerimalacok kedves, egyszerű állatok. Tartásuk és szaporításuk nem okoz problémát, így sok család kedvencévé váltak. Néhány évtizede a hobbiállat-tenyésztés is “felfedezte”, a tenyésztők a puszta szaporításon túl számos fajtát alakítottak ki és fejlesztettek. Manapság is keletkeznek új fajták, és a meglévők fejlődése is folyamatos. A meglévő számos szőr- és színváltozat kombinációiból is újabb változatok alakulnak ki.

A tengerimalacok küllemi szempontok alapján történő tenyésztése viszonylag új hobbi, a XX. század közepe tájától, természetesen Angliából indul. Természetesen, hiszen minden kultúrált fajtatiszta állattenyésztés és a állatkiállítás őshazája Anglia. A brit tenyésztők számtalan kutya-, macska, díszmadár- és egyéb hobbiállat-fajtával ajándékozták meg a világot.

A tengerimalac-fajták tenyésztése a brit szigetekről gyorsan eljutott az Egyesült Államokba, Európában pedig Hollandiába. Hollandiából Németországba is átterjedt, ma pedig már a szomszédos Ausztriában is működik klub a fajták szerelmeseinek, számos importtal és remek állatokkal rendelkeznek.

A tengerimalacok kiállítási szereplése hasonló az egyéb kisrágcsálók bemutatásához (hiszen egér-, patkány-, aranyhörcsög-, futóegér-színváltozatok és -fajták is léteznek!). A kiállítók speciális kiállítási ketrec-soron helyezik el az állatokat, innen titkárok viszik őket a bírókhoz. A ketrec-sorokat úgy alakítják ki, hogy köztük a látogatók elhaladhassanak, és szemrevételezhessék az állatokat. A sorokban a kiállított malacokat fajták szerint rendszerezik, így egy-egy fajta képviselői egymás mellé kerülnek. A nézőnek így remek alkalma van arra, hogy ne csak az egyes fajtákat hasonlíthassa össze, hanem az egy fajtán belül kiállított állatokat is. A rendszer megegyezik pl. a nyulak kiállítási rendszerével, és nagyon hasonlít a macskakiállításokhoz is. A legtöbb kisrágcsálót hordozható kis kiállítási ketrecben viszik a bírálatra (ez általában feketére festett, egy oldalon rácsos, a többi oldalon zárt, alul vékony réteg forgáccsal borított dobozka), a tengerimalacokat viszont dobogókon mutatják be. A dobogó akkora, hogy rajta egy malac kényelmesen elférhessen, és mutathassa magát. Nincs pereme, felületét egyszerű vászonnal vagy pl. vékony padlószőnyeggel borítják. Természetesen öröklött nyugodt vérmérséklet és alapos gyakorlás szükséges ahhoz, hogy a malac nyugodtan üljön egyhelyben a dobogóján, és eltűrje a bírálatot, valamint egyeltalán a kiállítás nyüzsgését.

A tenyésztők osztályokba nevezik állataikat, életkor, nem, és természetesen a fajta alapján. A bírók pontokkal értékelik az egyes küllemi jegyeket, ezek összegzésével alakul ki az állat végleges pontszáma. Az osztályok győzteseiből választják ki a fajtagyőzteseket és a kategóriagyőzteseket.

A pontozás és általában mindenfajta küllembírálat alapja a standard. A szó fajtaleírást jelent, de az eredeti angol forma minden hobbiállat-területen annyira elterjedt, hogy inkább ezt használjuk. Az egyes fajták vezető tenyésztői még a fajta kialakításának idején megpróbálják írásba foglalni céljaikat, vagyis azt, hogy hogyan nézzen ki a az adott fajta ideális képviselője. Testtájanként jellemzik az általuk eszményinak tartott állatot. A standard tehát viszonyítási alap, iránymutatás a többi tenyésztőnek és kiállítónak. A bírók is ez alapján dolgoznak, a bírált állatot mindig a standarddel vetik össze. A standard nem állandó, időnként átfogalmazzák, kisebb-nagyobb változtatásokat eszközölnek rajta, a fajta pillanatnyi állományának ismeretében.

Az egyes fajták feljődése érdekében alapvető fontosságú a részletes dokumentáció. Tudnunk kell, mely tenyészállatok produkálták a legkiválóbb utódokat, milyen jó és rossz tulajdonságokat örökítenek, és azt is, mit eredményez (akár generációkon keresztül) egy-egy keresztezés. Más fajtatiszta állatokhoz hasonlóan a tengerimalacokat is törzskönyvezik. A tenyésztők maguk vezetik vonalaik családfáját, minden állatot nyilvántartásba vesznek, feljegyzik nemét, színét, születésésnek idejét, és szülei adatait is.

Milyen legyen tehát egy kiállítási tengerimalac? A kérdés egyszerű és bonyolult is. Egyszerű, mert jelenleg minden tengerimalac-fajta képviselőjének ugyanazt a típust kell mutatnia. Nincsen meg tehát az a formagazdagság, mint például a kutyák, vagy akár a macska- vagy kanári-fajták esetében. Bonyolult is ugyanakkor, hiszen már napjainkban is számos fajta létezik, mind pontosan rögzített szín-, és szőrminőség-követelményekkel.

A fajták egységes típusa azonban nem jelenti azt, hogy minden tengerimalac meg is felel az elvárásoknak. Aki a hazai díszállat-boltokban fellelhető tengerimalacokhoz szokott, valami egészen másra számítson, amikor eljut egy nyugat-európai kiállításra. A hazai hosszúorrú, álló fülű, elnyújtott testű malacok legfeljebb “Kedvenc” osztályban, a fajtajelleg nélküli állatok között indulhatnának, és ott sem lenne sok esélyük. Aki azonban látta már a bumfordi “show-malacokat”, örökre beléjük szeret. Termetük nagyobb mint a megszokott tengerimalacoké, törzsük rövid, vastag, széles, mindenhol elkerekített. Fejük rövid, széles és csapott, magas kosorruk kifejezett. Szemük nagy és kerek, fülük is nagy, lelógó.

Az egyes fajták minősége igen különböző. Legelőbbre azok a tenyésztők tartanak, akik az egyszínű, rövidszőrű malacokat tartják, mégpedig az egyszerűbb színekben. Nekik nem kell különösebben a szőrre és annak színezetére koncentrálniuk, így szinte kizárólag a típus javításán tudnak dolgozni. A legkiválóbb típust ezért például a fekete, fehér és krémszínű rövidszőrűek között lehet találni. Az újabb, különlegesebb szőrű fajták kedvelői is szoktak ilyen állatokat használni annak érdekében, hogy fajtájuk típusát javítsák.

A bonyolultabb színű és szőrminőségű fajtákat tartók sokszor még manapság is azon fáradoznak, hogy a kívánt speciális tulajdonságot (pl. a dalmata-színt) egyeltalán stabillá tegyék az állományban. Igen nehéz valóban kívánatos színezetű holland vagy például teknőctarka malacot tenyészteni, vagy egy minden igényt kielégítő rex-szőrminőséget stabilan örökítő vonalat létrehozni. Az új keresztezések (pl. aguti színű amerikai bóbitás) kialakítóinak is több éves (vagy inkább évtizedes) munkájába telik, mire stabil örökítésű állományt tudnak felmutatni.

Lássuk tehát a manapság jellemző fajtákat!

Két csoportot lehet megkülönböztetni: 1. egyszínű rövidszőrűek, 2. egyéb fajták

Az egyszínű rövidszőrűek (és minden rövidszőrű fajta) szőrének fényesnek, tömöttnek, a test minden részén egyenletesen rövidnek kell lennie. A színnek az egyes szálakon és az egyes testtájakon is a lehető leghomogénebbnek kell lennie. Mivel rövidszőrű malacokról van szó, a típus hiányosságai könnyen észrevehetők: az ilyen malacok általában kiváló típusúak.

Egyszínű rövidszőrűek: fekete, csokoládébarna, lila, vörös, arany, bézs, krém, fehér.

Az egyéb fajták az alábbiak szerint csoportosíthatók:

A/ Rövidszőrű színváltozatok

B/ Rövidszőrű szőrváltozatok                     

C/ Hosszúszőrűek     

A/ Rövidszőrű színváltozatok

Itt a szőrszín a meghatározó. Többszínű állatokról van szó, az egyes színek aránya, elhelyezkedése és kiterjedése a mérvadó.

Aguti (Agouti)

Az aguti állatok minden egyes szőrszála kétszínű; más a testhez közelebbi és az attól távolabb eső végének színe. Jellegzetes “mákos” hatás jön létre. Nálunk sokan “vadas”-nak nevezik ezeket a színeket. A legkülönbözőbb színekkel kombinálódva jelenhet meg, igen érdekes színhatásokat kialakítva. A test teljes felületére kiterjedő homogén színt igen nehéz elérni. Bizonyos “higított” színváltozatait “argente”-nak (arzsanté) hívják.

Teknőctarka (Tortoiseshell)

Kétszínű fajta: fekete és vörös foltok találhatók a teknőctarka tengerimalacon. Ideális esetben egy képzeletbeli vonal fut végig az állat középvonalán a test teljes hosszában; ennek két oldalán váltogatja egymást a két szín.

Teknőctarka és fehér (Tortoise and White)

A fekete és a vörös mellé a fehér lép be harmadik színnek. Itt is fontos, hogy a hosszanti középvonal mentén váltakozzanak a színek.

Holland (Dutch)

Ugyancsak kétszínű változat, de az egyik szín mindig a fehér. A színes területek csak pontosan meghatározott testtájakra terjedhetnek ki: a fej két oldala, beleértve a füleket is, a törzs hátulsó fele, a hátulsó lábak, egészen kb. 15 mm-re a karmokig.. A két hátulsó fehér “zokni” követelmény.

Himalája (Himalayan)

Szinten kétszínű fajta: a fehér testen a sziámi macskákéhoz hasonló színes jegyek találhatók a végeken: az orron és a lábakon. A kölykök fehéren születnek, néhány nap alatt bukkannak elő a színes területek.

Dalmata (Dalmatian)

A fehér törzsön egyenletes színes pöttyözöttség a kívánatos. A fej és a lában színesek. A fejen fehér orrsávnak kell végighúzódnia. A határozottan elkülönülő pöttyözöttséget igen nehéz elérni: a fajta még messze jár a dalmata kutyák határozott színétől, de a hasonlóság felismerhető.

Márványos (Roan)

A dalmatához nagyon hasonló fajta. Feje és végtagjai színesek, de a törzsön a fehér és a színes szálak egyenletes keveredése a cél.

B/ Rövidszőrű szőrváltozatok          

Szatén (Satin)

Nem fajta, inkább szőrváltozat lehet sok fajtán belül. Az egyes szőrszálak vékonyabbak, ugyanakkor sokkal sűrűbben nőnek, mint a normál szőrzetű állatokon. Az eredmény egy csodálatosan csillogó, extra-fényes bunda. Minden színnel, rövid és más szőrváltozattal együtt jelentkezhet. Leírni nehéz, de ha valaki egymás mellett lát egy normál és egy szatén állatot ugyanabban a színben, a különbség nyilvánvalóvá válik.

Abesszín (Abyssinian)

Az abesszín tengerimalacok rövid szőrében forgók találhatók. E forgók (rozetták) helye a test két oldalán szimmetrikusan meghatározott. Egy pontból kell indulniuk, az állaton nem lehetnek “választékok”, csak rozetták. A forgók jellegzetes “borzas” összhatást eredményeznek. A durva szőrminőség kívánatos.

Bóbitás, angol és amerikai (English and American Crested)

A bóbitás tengerimalacok is rövidszőrűek, mindössze egyetlen rozettával: ez pedig a fejtetőn helyezkedik el. Az angol bóbitás egyszínű, míg az amerikai kétszínű: a színes testen a fejtető rozettájának (és csak annak) fehér színűnek kell lennie.

Rex

A rex speciális szőrminőséget jelent: a szőrszárak göndörek és mereven elállnak. Az újszülött kis rexeknek a bárányokhoz hasonló szőrük van. 5-8 hónapos korra alakul ki a végleges, szerencsés esetben a kívánatos, durvább szőrzet. Fontos, hogy a szőrzet az egész testfelületen egyenlő hosszú és azonos minőségű legyen. Kétféle gén is kialakít rex szőrzetet, ez alapján lehet megkülönböztetni az európai és az amerikai rexet, melyeknek küllemükben egyformának kell lenni. Az amerikai rexet nevezik teddy-nek.

C/ Hosszúszőrűek     

Sheltie

Hosszúszőrű tengerimalac. A szőr normál minőségű, a testen nincsenek rozetták. A szőr a normális növekedési irányban, hátrafelé nő az egész testen, így a fejet sem takarja el: jól láthatóak az orr és a szemek. A szőrzet folyamatosan növekszik. Az újszülött sheltiek rövidszőrűek, mint a normál tengerimalackölykök, de egy-két nap múlva a különbség már szemmel látható. A szőr hamar eléri a földet, és azon túl az állat mellett tovább nő. Gyakorlatilag a tulajdonoson múlik, hogy milyen hosszúságú szőrt növeszt kedvencének. Persze az igazi kiállítási bunda a kutyázásból ismert speciális ellátást követel: fürdetés, fésülés, olajozás, “csomagolás”. A csomagolás annak a módja, hogy megakadályozzák a szőrzet töredezését, kopását, így az hosszabbra tud nőni. A szőrt olajjal kezelik, speciális papírba csomagolják, majd könnyű (általában balsa-) falapocskákra tekerik és azon gumival rögzítik. Az így kezelt szőrt rendszeresen, lehetőleg minden nap vagy kétnaponta át kell fésülni és újracsomagolni. Mindez rengeteg időt és nagyon sok türelmet igényel. Éppen ezért azt szokták mondani, hogy a hosszúszőrű fajták kiállítási felkészítése teljes embert igényel. A sheltiek esetében mindössze egy tincsbe csomagolják a szőrt, az állat far felőli végén.

A családi kedvencként tartott hosszúszőrű malacoknak inkább rendszeresen ollózzák a szőrét, ez sok kellemetlenségtől kíméli meg az állatot és gazdáját is.

A csomagolással növesztett szőrt jelenleg (2001.) Angliában megkövetelik a kiállításokon, de pl. Németországban – állatvédelmi okokból – betiltották.

Coronet

Tulajdonképpen hosszúszőrű bóbitás. Megegyezik a sheltie-vel, azzal a különbségel, hogy a fejtetőn egy rozetta található. (A sheltiehez hasonlóan “csomagolják”)

Perui (Peruvian)

Hosszúszőrű abesszínnek is tekinthetnénk, de kevesebb rozettája van: egy a fejtetőn, kettő pedig a far két oldalán. Speciális ápolás mellett a sheltie-hez hasonló hatalmas szőrköntöst tud növeszteni. A törzs két oldalán, a törzs far felőli végén, és esetleg a fejtetőn, az előrelógó bóbitát fogják tincsbe.

Texel

Hosszúszőrű rex. Az újszülöttek a rexekhez hasonlítanak, de néhány nap alatt kiderül, hogy valójában hosszúszőrűek lesznek. A felnőtt texelek csomagolatlan, “természetes” szőre a birkákéhoz hasonló, hoszú, csavart lefutású. A csomagolt szőrzet a sheltikéhez hasonló hosszúságúra nőhet, de éppen a csomagolás miatt veszít hullámaiból. Tömmött, dús minősége azonban egyértelműen elhatárolja pl. a sheltie-től.

Alpaka (Alpaca)

A peruival megegyező helyeken rozettás hosszúszőrű rex. Tekinthető rexoid-szőrű peruinak is.

Merínó (Merino)

A fejtetőn egy rozettát viselő hosszúszőrű rex. Rex-szőrű coronet, vagy bóbitás texel.

Angóra

Hosszúszőrű, normál szőrminőségű, rozettás tengerimalac. Több rozettája van, mint ami a perui esetében megengedett, de a rozetták pontos számát és elhelyezkedését még nem foglalták sztenderdbe.

Mohair

Hosszúszőrű, rexoid szőrminőségű, rozettás tengerimalac. Több rozettája van, mint ami az alpaka esetében megengedett, de a rozetták pontos számát és elhelyezkedését még nem foglalták sztenderdbe.

Svájci rex

Az egyetlen félhosszú szőrű fajta. A rexekhez hasonló szőrminőségű, de hosszabb szőrű tengerimalac. Svájcon kívül kevéssé elterjedt, hivatalosan nem sztenderdizált fajta.