Winnie levele Lilinek
Kedves Lili!
Képzeld, engem is megfürdettek! Olvastam a leveledet, tudom, hogy Te rendszeresen ki voltál téve ennek a tortúrának, mert a Te Papád kiállításokra vitt. Én egyszer voltam kiállításon, de a fürdetést valahogy megúsztam… És most sem volt olyan rossz. Papa azt mondta: „Húúú, itt-ott kopott a bundád, reméljük nem gomba lesz… mindenesetre megfürdetlek.”
Annyi minden történt velem, és az is lehet, hogy hamarosan találkozni fogunk… Hallottam: Te már valahol máshol vagy, nem itt, ebben a világban.
Emlékszem, ketten voltunk testvérek. Tudtad, hogy nem is ebben az évszázadban születtünk? Papa mondta, hogy még 1999. augusztusában történt. Anyára is emlékszem, kedves volt, nagy és meleg, vigyázott ránk nagyon. De én sajnos nem maradhattam Veletek. Papa eladott. Egyszer csak egy kedves család jött értem, és magukkal vittek. Még csak néhány hetes voltam. Nagyon féltem. Azelőtt mindig Veletek voltam, nem is tudtam, hogy máshol is lehet lenni. Papa néha kivett, nézegetett, kedves volt, de mindig Te tetszettél neki jobban. Hát ezért jöttek értem. Az új hely is hasonló volt az ittenihez. Egy világos helyiségben sok ketrec volt, sok hozzám hasonló állat, és ismeretlenek is. Szerencsére nem maradtam egyedül, időseb nőstényekhez kerültem. Eleinte nem voltak túl kedvesek, pár napig egy sarokban kucorogtam. Aztán kiderült, hogy egész jól ki lehet velük jönni. Volt ott több malac is, akiknek egészen olyan szaguk volt, mint nekem, és mint a Papánál. Azt mondták, rokonok vagyunk. Az új Mamáék is kedvesek voltak, mindig tisztaság volt mindenütt, és az etetésünkre is odafigyeltek. Kaptunk mindent, amit még Papánál is. Mamának gyerekei is voltak, ők is lejöttek hozzánk sokszor, kézbe vettek, dédelgettek. Aranyosak voltak. A takarításkor is segítettek, és finom falatokat is adtak nekünk.
Az idegen állatokra azt mondták: deguk, csincsillák és nyulak. Eleinte nehéz volt megszoknom őket, mert állandóan mászkáltak, éjszaka nehéz volt aludni tőlük. De azért lassan velük is megismerkedtünk: a deguk egy érdekes füttyöt tudnak, ezzel szóltak mindig, ha jöttek a Mamáék. A deguk nagyon szemfülesek voltak, mindig ők vették észre őket először, és szóltak, hogy el kell bújni. Nem értem persze, miért kellett volna elbújni, mi tengerimalacok nem bújtunk el előlük soha.
Tulajdonképpen egész jól éreztük magunkat. Papa is eljött néha, megnézett minket, egyszer még azt is mondta, büszke ránk. Lassan megnőttem, és egyszer csak egy hím malacot is betettek hozzánk. Nagy volt, de szelíd, épp olyan szőre volt, mint nekem, de még sohasem láttam azelőtt.
De lassan minden megváltozott… Mama egyre ritkábban jött le hozzánk, a gyerekeit sem láttuk sokáig. Mama azt mondta, a gyerekek „meguntak” minket. Ezt nem értettem. Mama is egyre idegesebb volt, azt mondta, mindent neki kell csinálni, és ezt nem bírja… A takarítások is ritkábbak lettek, és enni sem adtak már minden nap. A pincében, ahol voltunk, erős szag kezdett lenni, és mindenki rosszkedvű volt, aki néha lejött hozzánk. Sokszor voltunk éhesek, és sajnos a csincsillák nem bírják sokáig az éhezést. Néhányam meg is haltak közülük. Voltak ott kisnyulak, az ő anyjuk és azok a nőstények, akik kölyköket vártak, különösen rosszul viselték az éhezést. A legrosszabb az volt, hogy vizet sem kaptunk mindig. Az eleség is hamar elfogyott, én pedig egyre nyugtalanabb lettem, mert éreztem, nekem is kölykeim lesznek.
Aztán elkezdtek jönni az emberek, Mama beszélt velük, és megmutatott minket. Nem tetszettek ezek az emberek... Nem úgy nyúltak hozzánk, mint Papa és Mama régebben, és csak olyanokat mondtak, hogy „olcsó” és „sok”.
Egyre kevesebben lettünk. Sokan nem bírták az éhezést, és betegek is lettek. A Mama pedig a többi állatot odaadta az embereknek. Már csak néhányan voltunk a pincében. Én és két hozzám hasonló. Mindketten emlékeztek még a Papára. Mama azt mondta, minket is elvisznek hamar. Féltünk. Éreztem, hogy hamarosan megszületnek az első kölykeim…
Egyszer csak beállított Papa. Elég kimért volt Mamával. Fizetett értünk, és magával hozott minket. Azóta itt élek, ahol születtem… Még ketten jöttek velem, ők máshová kerültek. De Papa először magánál tartotta őket is, azt mondta, rendbe kell jönniük. Papa nagyon dühös volt, amikor itthon megnézett minket. Azt mondta, soványak vagyunk. Rosie sebes is volt. A karmainkat is levágta, azt mondta, ilyen hosszúakat még sohasem látott. Nekem jól esett, hogy rövidebbek lettek a karmaim, már nagyon nehezen tudtam mozogni miattuk, és a talpam is fájt, mert a karmok visszakunkorogtak, és szúrták már.
Ismét kaptunk enni. És vizünk is volt!!! Nagyon örültem, mert egyre szomjasabb lettem a kölykök miatt. De sajnos kezdtem érezni, beteg vagyok. Mindenem fájt, egyre kevesebbet ettem. Papa nagyon aggódott. Azt mondta, hamarosan megérkeznek a kölykeim. De én nem tudtam, mit kell csinálni. Egy sarokban feküdtem, enni sem tudtam. Nagyon fájt. Valami elindult, de a kölykök nem jöttek. Véres lett a forgács, ahol feküdtem… Reggel Papa észrevette, és berakott egy dobozba. Azt mondta, orvoshoz megyünk. Akkor már nagyon rosszul voltam, nem sok dologra emlékszem. Az orvos megszúrt, azt mondta, muszáj. Aztán visszatett a dobozba. Nagyon sokáig voltam ott. Lassan megérkeztek a kölykeim!!! Nagyon vártam őket, pedig rosszul éreztem magam, mozdulni is alig tudtam. Sajnos egyik sem élt… Este Papa hazavitt. Külön ketrecbe tett. Megitatott, ez nagyon jól esett. Tett elém mindent, amit szeretek enni, de én nem tudtam hozzányúlni. Másnap is rosszul voltam. Papa jött sokat, és mindig megitatott. Enni nem tudtam. Többször voltunk az orvosnál, mindig kaptam injekciókat, és infúziót is. Kellemetlen volt, de nem ellenkeztem. Nagyon gyenge voltam. Az orvos azt mondta, ilyen körülmények után, csoda, hogy életben vagyok, de szerinte sajnos már nem sokáig. Én is ezt éreztem… Nem tudtam enni. Papa nyomkodott a számba egy kiskanalat, benne mindig valami édes oldat volt. Nem szerettem. Már majdnem ő is feladta, csak ültem az ölében, ő tartotta a kanalat, én néztem… Sok nap telt így el, én egyre soványabb lettem. Aztán volt olyan, hogy meg tudtam enni egy-egy fűszálat. Papa nagyon örült, mindig hozta is a következőt. Összetörte a tápot, amit régebben ettem, és azt is beletette a kiskanalas oldatba. Egyszer-egyszer megettem. Még mindig ő itatott. Még mindig nagyon gyenge voltam, a sarokban feküdtem. De lassan valahogy egyre több dolog kezdett megint ízleni. Papa mindent elém tett, én pedig megnéztem, és eldöntöttem, hogy tetszik-e. Magamtól még nem volt kedvem enni. A Papa azt mondta, három hét telt el, mire magamtól elindultam az ennivalók felé…
Azóta évek teltek el… Papa örült, hogy túléltem az első évemet, és azt mondta, most már mindig itt maradok nála. Nem maradhattam egyedül. Papa betett más nőstényekhez, de én verekedtem. Nem tetszettek. Nem akartam megosztani velük semmit. Féltem, hogy egyszer csak vége lesz megint, nem lesz több eleség, és víz se. Mint egyszer régebben…
Különösen Upit nem szerettem. Nagy volt és erős, nem hátrált meg soha, amikor megfenyegettem. És Papa egyik kedvence volt. Nem voltam vele sokáig, Papa kivett. Más nőstényekkel is összerakott, de nem bírtam egyiket sem.
Aztán egyszer Yogi is ott volt! Nagy, fehér hím. Először csodálkoztam, mert Papa azt mondta, nekem már nem lesznek kölykeim. De most azt is mondta, hogy Yogitól már senkinek nem lesznek kölykei. Nem értettem, de később kiderült, hogy igaza van. Yogi nagyon tetszett. Erős volt és nyugodt. Más nőstények is voltak vele, amikor mellé kerültem. Upi is ott volt!!! De most nem bántott. Yogi azonnal ránk szólt, ha vitatkoztunk. Azóta egészen jól kijövünk egymással. Néha fiatal nőstények kerülnek mellénk. Nagyon szemtelenek. Folyton rohangálnak, és nekünk jönnek. De Upi és én mindig megmutatjuk nekik, ki a főnök. Akkor a kicsik tisztelnek bennünket, és mindig úgy játszanak, hogy ne zavarjon. Nem veszik ki a szánkból a zöldségeket. Nem túrnak el a táltól. Mindig mi iszunk először. Papa néz, és mosolyog. Azt mondja, ez nekünk „jár”…
Hát szia, Lili. Kár, hogy nem voltál itt, amikor hazakerültem. Papa azt mondja, egyszer találkozni fogunk majd, de reméli, hogy az még odébb van…
2005. február 19. „Winnie” (Win or Loose at Brentwood Hotel)
nevében lejegyezte: Siklósi István